Piszkos eső mosta Szöul macskaköves utcáit. Benzin és sűrű pára keveredett a hajnali levegőben, egy negyvennégyes férfi bakancs egyenletes léptei törték meg az elhagyatott utca csendjét. A férfi megállt, majd egy omladozó vakolatú téglafalnak dőlt. Vastag ajkai közé cigarettát helyezett, öngyújtója halk kattanása semmisnek hangzott az eső csattogása mellett. Ahogy szájából kikandikált az alig meggyújtott dohánytermék, gomb fekete szemeivel feljebb húzta bal karján kabátja ujját és az óráját kezdte figyelni. Halkan visszaszámolt.
- 3… 2… 1!
Amint elérkezett az utolsó számig is, tekintete átvándorolt a tőle nem messze található emeletes házra, azon belül is a negyedik emeletre, balról a harmadik ablakra. Az említett lakásban felkapcsolódott a villany, és ahogy az egy elhagyta az illető ajkait, hirtelenjében női sikoly hallatta magát. Az utcakövekre verődött mocsok ezt is elnyomta.
A férfi elmosolyodott.
Ellökte magát a koszos faltól, megindult az ablaktól ellentétes irányba, közben kivette szájából a lassan égő cigarettát. Az eső, a léptei, a hajnalból ébredező vagy éppen pont a hajnaltól elálmosodó város zöreje fokozatosan intette csendre az amúgy is halkuló kiáltásokat. A fiatal férfi nedves, koromsötét tincsei közé túrt, majd egyszerű baseball sapka alá rejtette azokat. Egyenletesen járt üres gondolatok között, egy másodpercre sem nézett vissza, még úgy sem, hogy a zajok időközben felélénkültek.
Harmadik cigarettáját is a csatornába hajította, mire teljesen kivilágosodott. Az ébredező, vörösesen fénylő nap megvilágította az előző éjszakai vihar után megmaradt pocsolyákat. Az autók ablakain csörgedező cseppeken látható csillogás sokszor a férfi szemét találta el, zavarva annak látását. Az első, korai járművek a járdára fröcskölték a koszos eső maradványait, ahogy elhaladtak a fiatalember mellett.
Reggel hat is elmúlhatott, mire gyalogtúrája legvégére ért. Kopottas, apró, lepukkantnak könnyen titulálható levesező üvegajtaja előtt állt meg, amelyen az “Open” felirat büszkén villogott. Benyitott, mire feje felett egy kis csengő dalolni kezdett. A helyiség nem csak kívülről, de belülről is kicsinek bizonyult. Egykoron fehér műanyag asztalok sorakoztak egymás mellett, mindössze kettő vagy három. Hozzájuk hasonló székek ölelték őket körbe, középen egy kisebb folyosót szabadon hagyva, hogy az esetleges vendégek a pulthoz tudjanak lépni - amely szintén nem lehetett nagyobb másfél méternél.
Az elszürkésedett, valamikor leánykorában babakéken díszelgő csempén kezdett el lépdelni a férfi, majd leült a pulthoz legközelebbi asztalhoz. Az indokolatlanul morzsás felületre helyezte fel mindkét könyökét, játszadozva az üres poharakkal és egy fogpiszkáló tartóval. A pulton túl lévő, kerek ablakú ajtó hirtelen kinyílt és egy harmincon túli, termetesebb férfi jelent meg, szájából pipa lógott ki, orra előtt pedig szétnyitott újságot tartott.
- “Kwon Minhwant, a déli körzet egyik alvezetőjét holtan találták egy prostituált lakásán, negyven méhcsípéssel testén. Kwon az utóbbi hónapokban nem mutatkozott alvilági körökben, állítólagos milliós tartozásai miatt, melyekről Nam Hyunjun vezetőnek kellett volna beszámolnia” - olvasta fel dörmögős, unott hangszínnel. - “Kwon halála, mint derült égből villámcsapás, úgy érte a szöuli hozzátartozókat és barátokat. Egy ilyen absztrakt tragédiára még a legkreatívabb drámaíró, vagy éppen a legtehetségesebb jós sem számított volna: ugyanis a negyven méhcsípés okozta a férfi halálát. Az egyelőre nem tudnivaló, hogyan és milyen okból kifolyólag kerültek oda az állatok, a nyomozás viszont folyamatban van.” - Ahogy az utolsó mondatot is befejezte, leengedte arca elől a papír-sokaságot, végre megpillantva korai vendégét.
Összeráncolt szemöldökkel vizslatta a fiatal férfit, goromba tekintetéből csak úgy szórta a villámokat. Műanyag papucsának csikorgása nem tette kellemesebbé egyikük reggelét sem - nem beszélve az étellel átitatott kötényéről, illetve fehér, mindenhol foltos asszonyverő trikójáról sem, melyből helyenként kivillantak kunkorodó mellszőrei.
Némán leült a fiatalemberrel szembe.
- Tudod Kölyök - köszörülte meg a torkát -, nem értem, miért kell mindig feltűnősködni. Nem lehet az ilyet csendben intézni?
- Mit? - pillantott fel matató ujjai közül az eddig némán, továbbra is sapkában ülő férfi. - A gyilkosságot?
- Ne nevezd már így! - szólt rá a fiatalabbra. - Nem szeretem ezt a szót, annyira közönséges.
- Lehet, hogy közönséges, de találó is - vont vállat az ifjabb, ahogy egy újabb szál cigarettát készült ajkai közé tenni.
- Elég! - csattant fel a leveses idegesen, és ugyanazzal a lendülettel ki is szedte a dohányt a fiú szájából. - És idebent nem bagózhatsz!
- És az? - mutatott a pipára a másik.
- Nincs meggyújtva.
- De megvolt.
- Meg - bólintott. - Még odakint.
- És?
- A számban maradt, mert így kényelmes - csapott enyhén az asztalra. - Mi közöd van neked ehhez, amúgy is?
A fiú vállat vont, kicsit hátrébb dőlt a székben, megigazítva szemét takaró sapkáját. Csendben ültek egymással szemben, a konyhából kiszűrődő gépek folyamatos moraja biztosított egyedül egyfajta alapzajt.
- Szóval? - törte meg a csendet végül a leveses, ahogy kezébe vette pipáját.
- Szóval…?
- Miért nem lehetett ezt csendben intézni? - A kérdés elhangzásakor a szemei nem a fiún, hanem a falon lévő analógórán pihentek. Fél hét.
- Nem szokásom ezt csendben intézni, csak ha kifejezetten kérik - felelte monoton, kimért hangszínnel, amely egyenesen libabőrbe kergette az idősebbet. - Mi közöd van neked ehhez, amúgy is?
Ám a fiatalember gúnyosan humoros megjegyzése nem nyerte el a leveses tetszését.
- Meg az öreganyád valagát, azt!
Már lendült az idősebb bal keze egy fonákra, ám a fiatalabb gyermeki könnyedséggel ragadta meg az ütni készülő csuklóját. Az asztalra szorította azt, olyan egyszerűséggel, mintha a vele szemben lévő nem legalább harminc kilóval lett volna nehezebb nála. Két pillanat sem telt el a mozdulatsor között, a levesesnek felocsúdni sem volt ideje, ugyanis a Kölyök másik kezében ott pihent egy apró, ám annál élesebb kés, melynek pengéjének csücskét a szőrös férfi arcához szorította.
- Nem ajánlom - nézett mélyen a fiú a férfi szemébe. Fekete íriszei kegyetlen ridegséget árasztottak magukból, az idősebben pillanatok alatt fagyott meg a vér, szívverése felgyorsult, ám légzése szinte észrevehetetlenné vált. Verejték foltok jelentek meg halántékán, miközben pislogás nélkül meredt a kimért gyilkosra.
A fiú végül leengedte kését és elengedte a férfi csuklóját.
- Én…
- Ne - szakította félbe a fiatalabb a magyarázkodni akaró levesest. - Hagyjuk ezt most!
A férfi bólintott, azzal lassan felállt és pipáját is visszahelyezte szájába.
- Iszol valamit, amíg vársz? - kérdezett végül csak ennyit a Kölyöktől.
- Egy kávét.
- Legyen kettő! - szólt közbe a beszélgetésbe egy új, ismeretlen hang. Annak tulajdonosa a körablakú konyhaajtó előtt állt, negédes mosollyal arcán. A szintén harmincas férfi egységes sötétkék öltönyszettet viselt, csontos ujjai között ezüst cigarettatárcát forgatott, miközben szemeivel a Kölyköt vizslatta.
- Főnök, maga mikor…? - makogott zavartan a leveses, ám a pult mögül éppen kilépő illető félbeszakította.
- Hozzá jöttem - biccentett a fiú felé, ahogy a dohánytárcából elővett egy szálat, amit keskeny, érdes ajkai közé helyezett. Kérdés nélkül húzta elő öngyújtóját, pillanatokkal később pedig már tüdőzte is le cigarettát. - Menj, csinálj nekünk két kávét, amíg elbeszélgetünk!
Az előtte barátságtalan, mogorva kötényes szemforgatás és zokszó nélkül fújt visszavonulót a konyhába. Ahogy elhaladt az öltönyös férfi mellett, megcsapta annak makulátlan, fenséges illata. Egyszerre volt édes és kesernyés, túl sok és túl kevés, mégis pont elég.
A konyhaajtó bezárult, és csak ketten maradtak a kora reggeli napsütésben úszó helyiségben. Az öltönyös kényelmes tempóban lépett a fiatalabb asztalához, lassú, kimért mozdulatokkal húzva ki a fiúval szemközti széket, miközben az a koszos asztalra helyezte eddig szemét takaró fejfedőjét.
- Mi mondanivalód van nekem? - kulcsolta össze ujjait, ahogy a morzsás lapra fektette fel alkarjait. Kisimult arcmimikával vizslatta a Kölyköt, kinek minden pillantása felért egy szíven döféssel.
- Kwon Minhwan halott.
Hangja sima volt, nyugodt, mintha csak az időjárásról beszélt volna.
- Meglátott valaki? - fújta ki tüdejéből a füstöt.
- Sosem látnak meg - felelt hidegen.
- Ne csinálj ebből büszkeségi kérdést, válaszolj őszintén! - A férfi a mondat közepén egész testében megremegett. - Meglátott valaki?
A fiú alig látható mosolyra húzta ajkait.
- Nem.
A vélhetően idősebb zakója belső zsebébe nyúlt és elővett belőle egy borítékot. A Kölyök felé hajította azt, majd ugyanazzal a lendülettel felpattant székéből.
- Itt a pénzed! - mondta, és még hozzátette - Benne van a következő megbízásod is.
A fiú kezei közé vette a papírköteget, pár másodpercig számolt, majd az egyre idegesebben toporzékoló férfire nézett.
- Határidő?
- Nincs - válaszolt azonnal. A fiú kérdőn vonta fel szemöldökét, erre már ő is felállt helyéről.
- Nincs? - lépett közelebb, szinte már a másik fülébe duruzsolva. - Talán számítasz rá, hogy nem térek vissza?
A férfi nem válaszolt, görcsösen tartotta egyenesen a nyakát, olyannyira, hogy ha lehetősége lett volna nagyban kontrollálni az izmait, még a füle sem mozdult volna a Kölyök irányába minden alkalommal, amikor az levegőt vett mellette. A fiatalembernek gyanús volt ez a fajta ijedt merevség, de nem szólt semmit.
- Helyszín?
A férfi meglazította nyakkendőjét, és válaszadás előtt még nyelt egyet.
- Észak.
A szó a Kölyök torkán akadt.
- Célpontok száma?
- Ismeretlen.
A hirtelen beállt csend miatti feszültséget késsel lehetett volna vágni a levegőben. Az idősebb fuldoklott a por és füst áztatta apró helyiségben, ezen pedig a fiú állhatatos tekintete sem segített, mely tőrként szúrta a másik lapockáit.
- Nem sok támpontot adsz nekem, Hyunjun - a fiatalember megkerülte a megmerevedett nagyfőnököt, miközben lassan ízlelgetve formálta meg a szavakat. - Mi ennek az oka?
- Nem azért fizetlek, hogy kérdezősködj! - emelte rá izzó tekintetét a Déli körzet vezetője, egész testével a fiú felé fordulva. - Elég annyit tudnod, hogy Északra kell menned! Világos?
A Kölyök bólintott.
- Helyes! Ebben az esetben távozhatsz. Legközelebb akkor akarlak látni, ha végeztél a munkáddal! - élesen parancsoló hangneme elcsuklott a mondat végére, leleplezve az egykori városi ficsúr igazi valóját.
A fiatalember elmosolyodott, alig észrevehetően, hátborzongató nyugodtsággal. Lassan hátrálni kezdett, kifelé a levesezőből, pillantásait nem levéve a továbbra is görcsösen merev Nam Hyunjunról.
- Értettem… Főnök!